Egy kicsi bors - és a családi tűzhely

Egyszer volt, hol nem volt...

... A mesebeli kislány, vagyis én, elhatároztam, hogy blogot írok. Ez a műfaj már nem ismeretlen számomra, mondhatnám úgy is, hogy folytatok valamit, amit 3 éve elkezdtem. Akkor ugyanis kedves ismerősöm, Andi meghívott, hogy szerkesszem én is gasztroblogjukat, amit kolléganőjével Csincsillával együtt alapítottak. Amit ezúton is köszönök neki, nekik. No és a támogatásukat, biztatásukat, hiszen nem könnyen vágtam bele.

A három év alatt megérett bennem egy elhatározás, hogy egy ici-picit más irányba is eveznék. Így született meg ez a blog. 80%-ban gasztroblognak nevezném ezt is, mert sok-sok receptet olvashattok majd rajta, képekkel illusztrálva, de ezen kívül számíthattok még másra is:
- múltidézésre, emlékekre
- élménybeszámolókra kirándulásokról, utazásokról, éttermekről, vendéglőkről
- gondolatokra, amik felmerülnek ezzel-azzal kapcsolatban
- családi események leírására
- barátokkal kapcsolatos beszámolókra
- a négylábú társainkkal történő dolgok megosztására



Ugyanis családunk nem csak egy férjjel bővült az elmúlt években, hanem kutyákkal is, vagyis a KUTYÁKKAL. Ők nem csak házőrzőink, hanem társaink, barátaink.  Frakk és Vilma, a két magyar vizsla  és Benőke a törpe schnauzer.

A szüleim a Közös konyha(kert)es életem alatt is nagy-nagy segítségemre voltak, hiszen rengeteg receptet tőlük kaptam, már kipróbált állapotban. Ez úgy történt, hogy folyton újdonságokat keresgéltek, megfőzték, megkóstoltatták velem. Tesóm lefotózta és én publikálhattam. Igazán könnyű dolgom volt. És lesz is, mert már most hatalmas lelkesedéssel gyűjtik nekem az anyagot az új bloghoz.

Mindketten nyugdíjasok már, és éppen ismerkednek az internettel. Ez nekem csak jó. Anyukám kedvenc oldalai a gasztrooldalak, hetente több tucat új recept vár kinyomtatásra.

Nálunk nem volt kérdés, hogy otthonosan mozogjak-e a konyhában vagy sem. Én egyszerűen nem éreztem és nem is akartam érezni választási lehetőséget. Kezdjük ott, hogy anyai nagymamám konyhán dolgozott több évtizedig. Minket, az unokáit mindenféle finomsággal kényeztetett, és amikor náluk időztünk hétvégente, akkor szinte észrevétlenül vont be minket az ebéd előkészületeibe. Hol az uborkasaláta levét készítettem, hol a rántott húst paníroztam, hol a mákos nudli tésztáját hengergettem.

Sokan furcsállják azt ami nekem természetes. Apukám rengeteget sürgölődik a konyhában. Süt-főz, irigylésre méltón. Igaz, néha elég olaszosan csinálja, mert ha nem sikerül valami, akkor bizony odavágja a földhöz. Ezt tőle örököltem, nem tudom, büszke legyek-e rá. :)
Én nem néztem furcsán gyerekkoromban, amikor a vasárnapi ebéd utáni desszertet apukám készítette. Ebben nőttem fel. A mai napig aktív konyhaszolgálatot lát el és jól is csinálja. Csak az álszerénységét vetné le végre és fogadná el, amikor megdícsérjük!

Anyukám és apukám között az az ellentét a sütés-főzés terén, hogy:
a) apu mindent lemér grammra pontosan
b) anyu csak érzésre önti a dolgokat


Anyutól a b) verziót örököltem. Na és azt, hogy belém nevelte a főtt étel szeretetét. Nálunk nem volt olyan nap, amikor ne várt volna iskola után az elkészített ebéd. Nem voltunk túlságosan eleresztve anyagilag, így étterembe ritkán jutottunk el. De anyukám nem tűrt ellentmondást azon a téren, hogy minden nap házi készítésű, főtt ételt együnk. Változatos volt a menü, sok levessel, zöldséggel, főzelékkel, hetente háromszor-négyszer hússal. Gyerekkoromban utáltam a leveseket, és kínzásként éltem meg, hogy szombat-vasárnap muszáj volt levest enni, ha a többi napokon nem is kértem. Drága jó anyukám mindig mondta, hogy "majd ha felnősz, megtanulod értékelni a levest.". Milyen igazad volt anyukám!

Most eszembe jutott még egy emlék gyerekkoromból. Apukám fogyókúrázott - mint mindig - és egy speciális étrendet követett, bizonyos kalóriát nem léphetett túl. Ebben a menüben elég furcsa ételek álltak, a legtöbbje főtt étel volt. Emlékszem, talán 10-11 éves lehettem, amikor kiválasztottam, hogy miket fogok ÉN, saját kezűleg elkészíteni ezek közül apukámnak. Ezek között volt a tojáspörkölt, amit szinte tökélyre fejlesztettem, annyiszor főztem meg. De nem is ez a lényeg az emlékben! Hanem apukám büszkesége, amivel a mai napig emlegeti, hogy a pici lánya hányszor csinálta meg neki.

Sok ilyen történetet olvashattok majd a későbbiek során, hiszen tesómmal együtt rengeteg emlékünk van, ráadásul sok a közös.

És itt szeretném bejelenteni, hogy Mazsi lesz az én jobbkezem az új blogéletemben. Most már nem csak a fotózásban fog segíteni, hanem blogszerzőtársam is lesz. Jelentkezik majd fotókkal, receptekkel, mindenféle gondolatokkal. Fogadjátok őt is szeretettel. :)

                http://www.kicsibors.blogspot.hu

Itt olvashatsz még több gasztroblogger-bemutatkozást >>>