Rántott hús wokban?

Szilágyi Balázsnak hívnak, gyerekkorom óta szeretek főzni. Kb. 7 éves lehettem, amikor a híres színész, Mensáros László egy családi kapcsolat révén vendégségbe jött hozzánk.
Én majonézes krumplisalátát készítettem, a majonézt is magam kevertem, amire nagyon büszke voltam. Amikor tálaltunk, mindenki elismerően bólogatott, dicsértek, hogy milyen ügyes vagyok, hogy ilyen fiatalon ilyen jól tudok főzni. De nekem valami nem stimmelt, bár akkor azt még nem tudtam volna magamtól megmondani, hogy mi. Mensáros Laci bácsi volt az egyetlen, aki a felnőttek közül azon túl, hogy elismerően megdicsért, annyit mondott, hogy legközelebb több cukrot tegyek bele.



Igen, abból a salátából teljesen kimaradt a cukor, és valljuk be, egyáltalán nem volt finom. De ez a tapasztalat nem tört le, sőt. A mai napig örömmel gondolok erre a kritikára, és mindig az jut róla eszembe, hogy lehet úgy is főzni, hogy az másoknak tetsszen, hogy az emberek szívesen fogyasszák az ételt, amit én vagy bárki más készít. A blogom egyik alapszabálya is az, hogy csak olyan ételeket teszek föl, amik nekem és legalább még egy embernek ízlenek.

Életem során rengeteg országban jártam, Spanyolországban töltöttem idegenvezetőként 5 nyarat, és az USA-ban éltem másfél évig. Ráadásul a világ egyik gasztronómiai fővárosában, New Yorkban, ahol az ember nem tud úgy egy utcasarkot menni, hogy ne találjon valami igazi kulináris csemegét nyújtó éttermet, kisboltot vagy éppen cukrászdát. Utazásaim során rengeteg olyan étellel találkoztam, amit névről az egész világban ismernek, de ami mégis sokszor nemtörődömségből, hozzá nem értésből, vagy akár valós kulturális fejlődés okán más formában kerül eredetiben a helyiek asztalára, mint ahogy azt mi ismerjük.
 Ennek egyik legjobb példája a Carbonara spagetti, amit talán mindenki evett már, ám az itthon és világszerte elterjedt tejszínes-sonkás szószos tésztaételnek kevés köze van az eredeti verzióhoz. Az olasz spaghetti alla carbonara sem tejszínt, sem sonkát nem tartalmaz, hanem olasz tokaszalonnából készül, a szósz pedig kizárólag tojásból, pecorino sajtból és némi főzővízből áll.

Mindezeket az élettapasztalatokat egybegyúrva született meg a blogom ötlete. A célom az volt, hogy a világszerte ismert vagy kevésbé ismert nemzetközi ételeket olyan formában mutassam be, ahogy azok eredeti hazájukban leginkább elkészülnek vagy elkészülhetnek. Ilyen receptek kerülnek föl folyamatosan a blogra, ezeket főzöm otthon rendszeresen. A párom és két pici gyerekem ezt persze nem bánják, ők is szeretik a változatos ízeket. Az pedig már biztos, hogy mire a lányom és a fiam felnőnek, nekik a pizza az igazi, vékony tésztás, olasz pizza lesz.

A blogot imádom írni és csinálni, egy szuper hobbi. Elég sok időt töltök el az egyes ételek utáni kutatással, még a rövid receptek esetében is szeretném, ha a nálam megjelent verzió amennyire lehet, a legeredetibb legyen. Ez persze nem mindig egyértelmű, hiszen talán gulyást is annyiféleképpen készítünk, ahányan vagyunk, és így van ez más nemzetek ételeivel is.

A legnagyobb kihívást egyébként meglepő módon a fényképezés jelentette. Főzni tudok és szeretek, weboldalt építeni sem okozott problémát, elvégre a tanult szakmám informatikus. A képek viszont valahogy nem akarták vagy csak nehezen visszaadni azt, ahogy az étel a valóságban kinézett. Rengeteget változtak a fényképeim - visszajelzések alapján javultak, amióta elkezdtem, de még most is messze vannak attól a színvonaltól, amit én igazán elvárnék magamtól. Nem egyszerű ételt házi körülmények között fényképezni, és mivel ez hobbi, sok pénzt nem akartam beletenni, pl. stúdió berendezéseket vásárolni. Arra pedig nem vagyok hajlandó, amit a profi ételfotósok gyakran csinálnak, hogy műanyagot, vagy mosószerrel felhabosított ételeket fényképeznek csak azért, hogy az jól nézzen ki. Nálam az ételek valóban elkészülnek, és ami a fényképen van, az néhány perc múlva el is fogy.

Bármilyen ételt szívesen megeszem és elkészítek, imádom a változatosságot. Sem alapanyag, sem idegen nemzetek konyhája nem jelent akadályt, de a főzést tekintve otthon leginkább a magyar és az olasz konyhában vagyok, ez az évek során így alakult.
Nagyon szeretem az ázsiai ízeket, különösen a dél-keleti országokét, India, Thaiföld, Indonézia, Szingapúr. Ha nem is jártam még azon a kontinensen, de Amerikában rengeteg "igazi" indiai éttermet volt szerencsém kipróbálni, és megkedveltem a telt ízű, szószos ételeiket. A terveim között szerepel, hogy megtanulok indiai ételeket igazán profi módon, a fűszerkeverékeket is magam elkészítve főzni.

Rántott hús wokban?

Itt olvashatsz még több gasztroblogger-bemutatkozást >>>